Magyarországon jó néhány évvel ezelőtt csak egy tankönyvkiadó volt. Egységes volt az oktatás még a hetvenes évek elején is, és a könyv, a tankönyv érték volt. Mikor befejezte egy diák a tanulmányait, le lehetett adni az iskolában a jó állapotú tankönyveket. Ezeket a taneszközöket további diákok használhatták, nem kellett fizetniük érte, hiszen azt valamelyik diák szülei már kifizették. Az a tudat, hogy másnak átadhatják, sarkallta a tanulókat, hogy vigyázzanak rá, ne firkálják össze, ne legyen szamárfüles. Büszkék voltak rá azok is, akik megkapták, és beleírták a nevüket a végére. Így ment ez évtizedekig. Ma már annyi féle oktatási módszer és tankönyv van, hogy ez nem valósítható meg. A tankönyvkiadók pedig versengenek egymással, még akkor is, ha nem tudják teljesíteni a megrendeléseket. A diákok látják ennek kárát az általános és a középiskolákban is. Eljön majd az idő, amikor a diákok az internet segítségével tanulnak csak, és nem lesz szükség kézzelfogható tankönyvekre? A felsőoktatásban már működik.